Výstava Organs & Extasy predstavuje mladú generáciu maďarského výtvarného umenia so subverzívnymi tendenciami poukazujúcimi na krízu umeleckého zobrazovania ľudského tela. Pre toto umenie je ľudské telo znovu relevantnou témou – v protiklade ku skepsám smerom k zobrazovaniu tela v neokonceptuálnych tendenciách. Zobrazovanie tela a človeka tu však nie je len samozrejmou „doménou” umenia, predstavuje skôr estetickú a kultúrno-historickú problematiku, ktorá vyžaduje neustále nové a nové poetické revízie. Táto výstava je panorámou kritických revízií, ktoré majú okrem uvedeného spoločné aj niečo iné: snahu ukázať subjekt, ktorý je uvrhnutý do tela; prítomné diela teda skúmaju telesnosť nielen ako otázku umeleckej techniky, ale aj ako existenciálnu situáciu.
V tomto kontexte extáza orgánov znamená, že pôvodné hranice tela sú už rozbité, človek je zmiešaninou mechanicko-živočíšno-mediálnych realít. Ľudské telo teda už nemôže mať nárok na výnimočný hodnotový status, pretože jeho „prirodzenosť” a „čistota” sú relatívne a nemá možnosť zabezpečiť nám autentickú skúsenosť ani o sebe, ani o svete. Naliehavou úlohou zmeny antropologickej paradigmy je nájsť možnosti foriem estetickej adaptácie na túto hybridnú živelnosť. Jednou takouto modalitou prispôsobenia sa – ako tvrdia autori tejto výstavy – je „ex-tasis” – dostať sa mimo seba, pretože iba takým spôsobom sa môže zrodiť posthumánna perspektíva, ktorá nepopiera sexualitu a rodovosť, iba ich oslobodzuje od antropocentrických konvencií. Orgány si aj nadaľej užívajú a trápia sa, nezávisle na tom, v akom tele sa nachádzajú a či vôbec existuje živá bytosť, ku ktorej patria.
Extáza orgánov človeka nevymazáva, zachováva ho vo forme pozostatkov zmiešaných so všetkým, čo sa predtým považovalo za neľudské. Extáza nič neodmieta – prijíma aj to, čo ju ničí. Vo vystavených dielach je telo zmyselnou stopou či konceptuálnym fragmentom, nie je však prejavom smútku nad ľudskou formou existencie, ale manifestáciou takej životnej sily, do ktorej zapadajú naše antropomorfné aj ne-antropomorfné predstavy. Sme nútení uvedomiť si, že dehumanizácia sa tu stáva umeleckou metódou, aj keď to nemusí znamenať úplný antihumanizmus, iba otváranie proporčného systému tela, prijatie estetického programu, že musíme povedať áno vlastnej inej-existencii.
Z tejto perspektívy je možné konštatovať, že veľkoleposť sveta je obohatená o novú posthumánnu krásu, extázu „stávania sa niekým iným”. Tento proces môže znamenať transformáciu na zviera, na rastlinu, na kameň, na nádor – tieto metamorfózy sú stopami únikov a formami zmyslovej fantázie, ktorá nebuduje len súkromné mytológie, ale pokúša sa rozšíriť, či spochybniť hranice svojho Ja. V dráme premeny na niečo iné sa subjekt rozbije na celé série rôznych variácií a podobne ako ľudské telo, je prístupný iba v pozostatkoch. Je to tragikomické, veď v extáze neexistujú čisté kvality, len zmiešané intenzity.
Preto nemôžeme tvrdiť, že výstava má homogénny štýl a/alebo podlieha diktátu nejakého vkusu. Extáza je umeleckou stratégiou preháňania a sebaprekonávania, ktorá nie je len akousi dekadentnou kultúrou obrazovosti, ale je snahou o mutáciu tradičných estetických pojmov. Ambivalentná poetika výstavy Organs & Extasy zapĺňa krajinu nikoho dočasnými formami medzi krásou a škaredosťou, nepopiera, neoponuje, jednoducho „rozptyľuje” dedičstvo humanizmu. Vyhýbanie sa rodovým, náboženským, politickým a metafyzickým ideológiám sa spája s elementárnou telesnou estetikou, ktorá ani zďaľeka nie je nereflektovaná, keďže je založená na rovnováhe intelektuálnych a retinálnych vplyvov. Je to stav premeny na niečo iné v čase, keď ešte nevieme, či sme na pohrebe alebo na oslave starého usporiadania vecí. Nechajme teda extázu žiť vlastným životom.
Mário Z. Nemes
Az Organs & Extasy a kortárs magyar képzőművészet fiatal generációit képviseli, azokat a szubverzív tendenciákat, melyek a test művészi megjeleníthetőségének válságára mutatnak rá. E művészek számára – a (neo)konceptualista tendenciák testszkepszisével szemben – az emberi alak újra releváns téma. Ugyanakkor a test-, illetve emberábrázolás nem a művészet magától értetődő „adottságaként” jelenik meg, hanem egy olyan esztétikai és kultúrtörténeti problémaként, mely folyamatos poétikai újrakezdéseket és felülvizsgálatokat igényel. A tárlat ezeknek a kritikai revízióknak a bemutatása, melyeket az is összeköt, hogy a testiség kutatása a testbe vetett szubjektum színrevitelét is feltételezi, vagyis az itt látható munkák az emberi érzéki mivoltát nemcsak művészettechnikai kérdésként, hanem – ettől elválaszthatatlanul – egzisztenciális tétekkel bíró léthelyzetként vizsgálják.
Ebben a kontextusban a szervek extázisa azt jelenti, hogy a test egyezményes határai immár felbomlottak, az ember szétválaszthatatlanul összekeveredett a gépi-állati-mediális stb. valóságokkal. Az emberi test tehát nem igényelhet magának semmilyen kitüntetett értékstátuszt, „természetessége” és „tisztasága” felfüggesztődött, hiszen nem biztosít többé autentikus hozzáférést se önmagunkhoz, se a világhoz. Az antropológiai paradigmaváltás sürgető feladata, hogy megtaláljuk az esztétikai adaptálódás formáit ehhez az újfajta, hibrid elevenséghez. Az alkalmazkodás egyik módja, állítják a tárlat művészei, az ex-tázis, vagyis az ember önmagán-kívülre-kerülése, hiszen így születhet meg az a poszthumán perspektíva, mely nem tagadja meg a szexust és a nemiséget, csupán felszabadítja az antropocentrikus látásmód bilincsei alól. A szervek továbbra is élveznek és szenvednek, függetlenül attól, milyen testben találhatóak, illetve van-e egyáltalán élőlény, amihez hozzátartoznak.
A szervek extázisa nem törli el az embert, hanem maradványformában őrzi meg, összekeverve mindazzal, ami eddig embertelennek számított. Az extázis nem tagad, hanem elfogadja azt is, ami elpusztítására tör. A kiállított munkák jelentős részében a test érzéki nyomként, illetve konceptuális töredékként jelentkezik, de ez nem egyszerűen az emberi forma iránti gyász kifejeződése, hanem egy olyan életerő kibontakozása, melybe antropomorf és nem-antropomorf képzeteink egyaránt „beleomlanak”. Szembesülnünk kell vele, hogy itt a dehumanizáció művészeti módszerként érvényesül, ugyanakkor ez nem jelent szükségszerűen antihumanizmust, csupán az ember és a test viszonyrendszerének „felnyitását”, azon esztétikai program elfogadását, hogy igent kell mondanunk önmagunk Más-létére.
Ebből a perspektívából megállapíthatjuk, hogy a világ nagy szerűsége új, poszthumán szépséggel gazdagodott: a mássá-válás extázisával. A mássá-válás lehet állattá, növénnyé, kővé, géppé, tumorrá alakulás; ezek a metamorfózisok a szubjektum szökésvonalait testesítik meg, az érzéki fantázia olyan formái, melyek nem egyszerűen magánmitológiát építenek, hanem az Én határait próbálják kitágítani, illetve összezavarni. A mássá-válás drámájában a szubjektum variációk sorozatára bomlik fel és az emberi testhez hasonlóan csak maradványformában megközelíthető. Mindez komikus és tragikus egyszerre, hiszen az az extázisban nincsenek tiszta minőségek, csupán kevert intenzitások.
Ezért sem állíthatjuk, hogy a tárlat alkotói valamilyen homogén stílus és/vagy ízlésdiktátum mentén dolgoznának. Az extázis a túlzás és az önmeghaladás művészi stratégiája, mely nem egyszerűen valamiféle dekadens képkultúra irányába mutat, hanem a hagyományos esztétikai fogalmak „mutációjára” törekszik. Az Organs & Extasy ambivalens költészete a szépség és a rútság közti senkiföldjét népesíti be átmeneti alakzatokkal, miközben puszta tagadás helyett „szétszórja” a humanizmus művészeti örökségét. A nemi, vallásos, politikai, metafizikai ideológiákat kerülő fogalmazásmód zsigeri esztétikával párosul, mely távolról sem reflektálatlan, hiszen intellektuális és retinális hatások egyensúlyára épül. Ugyanakkor ez mégis a mássá-válás állapota, amikor még nem tudjuk, hogy temetni vagy ünnepelni kell a régi rendet, tehát inkább engedjük szabadjára a képek extázisát.